Székely harcosok a színpadon

A magyar kulturális élet kiemelkedő eseménye volt Dohnányi Ernő: „A vajda tornya” című operájának 2003. április 16-i Erkel Színházbeli bemutatója. Úgy vélem jogosan beszélhetünk bemutatóról annak ellenére, hogy Dohnányinak ezt a legjelentősebb operáját már két ízben is játszotta az Operaház.
Dohnányi az első világháború idején kezdett el dolgozni az operán, és első változatában 1922-ben fejezte be,  majd az 1937-es bemutatóra jelentősen átdolgozta. Később ezt a változatot tartotta érvényesnek. Így a jelen produkció vezetői, Nagy Viktor rendező és Dénes István karmester is ebből indultak ki. Az alaptéma úgy nálunk, mint a környező országokban közismert. A befalazott asszony története, amit mi a Kőműves Kelemen című népballadából ismerünk. Dohnányi a népballada albán változatával találkozott, amelyet a kor népszerű horrorfilm írói, Hans Heinz Ewers és Marc Henry dolgoztak fel krimi elemeket sem nélkülöző szövegkönyvvé. Ezt a szövegkönyvet dolgozta át maga Dohnányi és a magyar fordítást elkészítő Lányi Viktor az akkori – Trianon utáni – magyar közhangulatnak megfelelő szellemben, politikai szempontból mintegy kulcsművet alkotva. A cselekményt a X. századi Erdélybe helyezték, ahol a sorscsapásoktól tizedelt székelység élet-halál harcát vívja a túlerőben lévő besenyőkkel szemben.
Az ősbemutató 1922-ben volt a Magyar Királyi Operaházban a legendás hírű Hevesi Sándor rendezésében. Tizenöt évig kellett várni a következő bemutatóra. Erre 1937-ben került sor. A rendező ezúttal Oláh Gusztáv volt. Ő tervezte a díszleteket és a jelmezeket is. Ezt megelőzően 1936-ban Düsseldorfban is előadták. A fennmaradt dokumentumokból az derül ki, hogy a mű mindenkor nagy sikert aratott. A művön végighúzódó erőteljes wagneri hatás és a hangulati hasonlóságok miatt „magyar Parsifal”-ként emlegették, és nem kisebb ember, mint Kodály Zoltán méltatta felsőfokon. Ennek ellenére többet nem adták elő. Ebben bizonyára döntő szerepet játszott a politika. Dohnányi 1945-ben Nyugatra emigrált, és az elkövetkező négy és fél évtizedre nemkívánatos személy lett a magyar kulturális életben, ahol méltó helyét még mindig nem sikerült újra elnyernie. Romantikus nagyoperája, „A vajda tornya” is teljesen ismeretlen mű lett, amelyről se film, se hangfelvétel nem maradt fenn. Egyetlen példány kottaanyagát a Magyar Állami Operaházban őrizték olyannyira, hogy ahhoz maga a szerző sem juthatott hozzá, pedig élete utolsó éveiben folyamatosan több kísérletet is tett erre. A korabeli előadásokból a kritikákon kívül mindössze fekete-fehér fényképek maradtak fenn, amelyekből az Erkel Színház emeleti büféjében megnyílt Dohnányi emlékkiállításon néhány darab megtekinthető. Mindkét előadás képei XIX. századi falusi miliőt mutatnak naturálisabb, illetve stilizáltabb eszközökkel, a népmesei ihletésű mesefilmek magyarkodó stílusában.
Számunkra az első pillanattól nyilvánvaló volt, hogy ebben a szellemben ma már nem szabad a művet színre vinni. Bár a XIX. századi népi ruházatok is valahol a X. századi ősi formákban gyökereznek, nekünk egész más utat kell keresnünk.