Vangelis – az elektronikus zene királya

A PARADICSOM MEGHÓDÍTÁSA
1991-ben ismét összeállt Jon Andersonnal, két hónap múlva újabb, a Page Of Life lemezzel jelentkeztek. Sajnos ekkor – megint önhibáján kívül – Vangelis nem illett bele az éppen uralkodó keményebb soundu zenei divatirányzatba, úgyhogy csak 1992-ben sikerült ismét a reflektorok kereszttűzébe kerülnie, természetesen újabb filmzenével: 1492 – Conquest Of Paradise (A Paradicsom meghódítása), a rendező szintén Ridley Scott. A Columbusról forgatott film zenéjét tartalmazó album azonnal bekerült a brit és az amerikai Top 10-be. A  kimásolt részletet tartalmazó lemez a brit, az amerikai és a német sikerlisták történetének mindmáig legnagyobb diadalát aratta, csupán Németországban négy millió darabot adtak el. Európában és Ázsiában mindenhol a listák élére került, míg maga az album közel 30 országban (többek között Izraelben és Szaúd-Arábiában) többszörös arany- és platinalemez lett. Az IFPI (a Párizsban székelő hanghordozó kiadói szövetség) felmérése szerint ebből a korongból 2005-ig közel húszmillió fogyott, megelőzve Michael Jackson 1984-es Killer című lemezét.
A kilencvenes évek közepétől Vangelis egy időre becsukta maga mögött a Nemo stúdió ajtaját, s lengyel származású fotóművész feleségével, Véronique Skawinskával a szó szoros értelmében bejárták a világot. Még a kedvenc kakaó barnára festett Rolls Royce-t is otthon hagyta. Az utazás alatt kedvére hódolhatott hobbijainak, mindenhol ahol csak tehette, ő főzött, s csaknem negyven képet festett. Érdekes, de korábbi ígéretével ellentétben nem adta ki a festményekből készült könyvet, még annak ellenére sem, hogy tucatnyi kiadó horribilis összegeket ajánlott érte.

KÉNYSZER NÉLKÜL
Igaz a pénz sosem érdekelte, a hatvanas években, amikor elindult a zenei pályán, egyik napról a másikra élt, a későbbiekben felesége és menedzsere Raine Shine kezelte vagyonát. Vangelisnek a Londonban lévő kastélya mellett Nizzában, Thessalonikiben, Vancouverben és New Yorkban van meglehetősen nagy háza, természetesen mindenhol felszerelt stúdióval.
Hároméves szünet után jelent meg a Voices, mely album tulajdonképpen egy rendkívüli úti beszámoló. Mint ahogy a zeneszerző elmondta, Spanyolországban érezte a legjobban magát, ott ismerte meg a híres festő El Greco képeit, melyek oly nagy hatással voltak rá, hogy külön lemezt készített a festőművészről. 1977 tavaszán újabb, a természetről szóló concept lemeze jelent meg: az Oceanic-ban az instrumentális zene eszközeivel foglalt állást, a világ egyre gyorsabb pusztítása ellen. Egy évvel később a Portraits – So Long Ago So Clear, újabb dokumentarista mű a szerelem jelentőségéről, melyet még a következő jégkorszak sem fog eltörölni. Az évezred fordulóján jelent meg a Reprise című korong, mely az 1990 és 1999 között megjelent lemezek best of válogatása.
„Mindent a pillanat hatása alatt teszek, mindig improvizálok. Nem szeretem, ha irányítanak, ha megkötik a kezem, ha elvárásokkal kényszerítenek” – nyilatkozta nemrégiben a görög Ego magazinnak.

Az ember azt hinné, hogy Vangelis keze törékeny, hogy valami finom szerszámhoz hasonlít. Szó sincs róla. Ujjai tömpék, akár a kolbász, ujjbegyei lapátszerűen kiszélesednek, mintha különálló izületek volnának, végükön hibátlan manikűrözött körmökkel, s ezek az ujjak bámulatos könnyedséggel futnak végig a billentyűkön. A szétáradó hangok, a trombiták, a hárfa, az orgona, az ütemes ciripelés, az üstdob, a hegedűk, az emberi és a bálnakórus valahogy harmonikus egységgé olvad össze. Vangelis ott középen olyan eksztatikusnak tűnik, mint a Tűzszekerek két futója, akiknek hangulatát oly kitűnő érzékkel tudta visszaadni.
Vangelis ma is elfoglalt és igen sikeres művész. A filmzene-áradat tovább hömpölyög, csakúgy, mint a színházi felkérések, melyek közben megjelentet egy-egy szólólemezt. A zeneszerző billentyűs mesternek már nem kell bizonyítani, az elmúlt évtizedek alkotásai megteszik helyette.

Zoltán János