Az iskolateremtők: Deep Purple

Filharmonikusokkal
A Mély Bíbor elnevezésű zenekart két tehetséges muzsikus hívta életre 1968 márciusában. John Lord gyermekkora óta zongorázott, korábban különböző ma már feledésbe merült zenekaroknál kezdett. A másik alapító: Ritchie Blackmore, 1966-ban a Screaming Lord Sutsh elnevezésű bandában kezdett mint vezető gitáros, majd egy koncerten megismerkedett John Lorddal. Mindketten érezték, valamilyen más zenét kellene játszani, az addigi langyos beat-tel ellentétben. Rövid idő alatt megtalálták zenésztársaikat a dobos Ian Paice, az énekes Rod Evans, és a basszusgitáros Nick Simple személyében.
Vidéken, Hertfordshire-ben vetették be magukat egy parasztházba, a feldolgozások mellett készültek saját szerzeményeik is, a későbbi legendás Deep Purple hangzás csírái már ekkor felfedezhetőek. Bemutatkozó nagylemezük a Shades Of Deep Purple ( A Mély Bíbor árnyai), közepes siker Angliában, viszont a lemezről kimásolt Hush (Csitt) az Egyesült Államokban listavezető lett.
Második lemezükön még mindig játszanak idegen számokat, egy Beatles és egy Neil Diamond dalt dolgoztak fel, de ezen a korongon már megmutatkozott Lord érdeklődése a klasszikus dallamok és hangszerek iránt. Az Anthen (Himnusz) című felvétel kifejezetten egyházi stílusban született. A hangulatnak megfelelően néhány perces vonósbetét is került a dalba, csodálatos egységben Blackmore gitárjátékával. Ez a felvétel egyébként a sziklakemény muzsikából időnként a lágyabb dallamok felé is kitekintő Dep Purple legszebb lírai alkotása.

1969-ben jelent meg a zenekar nevével fémjelzett harmadik lemez, amelynek érdekessége John Lord 12 perces háromtételes concertója, az Április. A műben fuvolák, oboák, klarinétok és csellók szólalnak meg a rockzenekar hangszerei mellett, sőt a háttérben hallható timpani is. Az Április már egyértelműen jelzi Lord zenei szándékait, a szimfonikus és a rockzene ötvözésére irányuló törekvéseit. Blackmore, aki a keményebb muzsika megszállott híve, s aki a tisztább rockzenét akarja a banda fő profiljává tenni, még tűri Lord kísérletezését, morog, de nem szól. Amikor Lord tető alá hoz egy közös koncertet a Royal Filharmonikusokkal, akiket Malcolm Arnold vezényel, ő is részt vesz a példátlan zenei eseményen. Természetesen Lord szerzeményét adják elő: Concerto for Group and Orchestra (Versenymű együttesre és nagyzenekarra). Evansnak és Simpernek nem tetszik a dolgok alakulása, kiválnak a zenekarból.

Ritchie a fenegyerek

Lord a zeneszerzéssel van elfoglalva, így Blackmore néz új zenésztársak után. Ian Gillan lett az új énekes, míg a basszusgitári posztra Roger Glovert szerződteti. Három hónapos próba után újra bemutatják a versenyművet, a siker frenetikus. Szakmai és a közönség köreiben osztatlan az elismerés, Lord azonnal neki is lát, hogy megírja a BBC megrendelésére következő hasonló művét, a Gemini Suit-et. Csakhogy a dübögő rockzenéhez szokott közönség nem honorálja méltóképpen a törekvéseiket, Lord szép lassan elpártol az akkor már világhírű zenekartól.
Blackmore, a rá jellemző fölényességgel, ellentmondást nem tűrve átveszi az irányítást. Olyan lemezen dogoznak, ami teljes mértékben az ő elképzeléseit tartalmazza. Elkészül a Deep Purple fennállásának talán legjobb alkotása, a Deep Purple In Rock. A kételkedők újra visszatérnek, a rajongók tábora világszerte óriási. A Deep Purple a világ egyik legismertebb rockbandája lett.
A lemeznek már az első hangjai is azt mutatják, megvan amit kerestek: az igazi „Deep Purple sound”. A zenei gondolat egyszerű, mint a nagy gondolatok általában: egy lendületes Balckmore gitárján előadott alapmotívumra építik a számokat, s jobbára ezt a futamot ismétlik meg. A motívum végigvonul az egész szerzeményen, több kevesebb variánssal, esetleg váltogatva egy másik, önállóan is használható, komplett futammal. Az improvizációs részben az orgona és a gitár felváltva vállalja a vezetést: míg egyikük a szólót játssza, a másik akkordhangzatokkal kíséri. Mindehhez jön még a nagyszerű ének, a sima és kellemes bariton, amely hol erőszakosan érdekessé, hol síkolyszerűen vékonnyá és magassá tud változni. Mindezt kiegészíti a megbízható és pontosan színes ritmusszekció. A dalszövegek egyes kritikusok szerint kavargóan misztikusak, szürrealisták, mások szerint igen előremutatóak. Persze csak látszatra ilyen egyszerű a képlet. Megszámlálhatatlan középszerű rockbanda példája bizonyítja: valami több kell. Mondjuk egy önálló gondolat, no és természetesen tehetség.
Az In Rock lemez Gillan talán legjobb énekesi teljesítménye, különösen a Speed King (Sebességkirály) és Child In Time (Gyermekidő) című számokban felejthetetlen. 

Felesleges befektetés

A hatalmas siker után (az In Rock lemez eddig közel húszmillió példányban fogyott világszerte), Gillan fertőző májgyulladással hónapokig nyomja az ágyat. Következő, 1971-es nagylemezük a Fireball (Tűzgolyó) ismét megmutatta: megvan a végleges irány. Lordnak még sikerült néhány perc erejéig érvényesíteni eredeti elképzeléseit, de már megváltozott formában: a Fools (Bolondok) című szerzemény furcsa, misztikus betétjeit Blackmore játszotta el egy ügyesen gerjesztett gitáron. Egyébként Blackmore már nagyon is tudatában volt kivételes képességeinek, s ezt lépten nyomon hangoztatta is: „Zenészek? Ugyan. Bárkit a falhoz tudok állítani a gitárommal”. Hogy e nagyképűségről miként vélekedünk más kérdés, az mindenesetre kétségtelen, hogy az erőszakos, összeférhetetlen muzsikus valóban nem mindennapi gitáros tehetség. A Deep Purple-nek ekkor már nagyon jól megy, hogy a lemezkiadók jövedelmét is megkaparintsák, önálló kiadócéget alapítanak: a Purple Records-t. Később kiderült, felesleges befektetés volt.
A következő év következő lemeze két Purple klasszikust is tartalmazott, a Machine Head (Gépfej) című korongon jelent meg a Smoke on The Water (Füst a víz felett) és Highway Star (Országúti csillag). A közönségsiker frenetikus, csakhogy addigra a zenekarban már napirenden voltak a késhegyig menő viták. Nem egy ízben előfordult, hogy a közönség előtt verekedtek össze.
A gépezet azonban még egy darabig működik. Japán és ázsiai koncertkörútjuk során vettek fel egy dupla koncertalbumot: négy oldalon mindössze hét szerzemény található. A hangszeres betétek, remekbe szabott improvizációk így is top- és hitlisták élére emelték a lemezt. Ám a legendás csapat erejéből már csak egy utolsó közös lemezre futja. 1973-ban jelent meg a Who Do We Think Are? ( Minek képzeljük magunkat?). Ezen a lemezen hangzott fel utoljára teljes teltségében a jól ismert, iskolát teremtő hangzás, még egyszer bemutatva, mit tudott együtt ez az öt kivételes tehetségű zenész. Még együtt énekeltek a tokiói asszonyról, felhangzott a patkány-denevér kesergő, egy dal a hosszú Mary-ről, és vége... Gillan és Glover elhagyták a csapatot, helyüket gyorsan pótolták, az új basszista Glenn Hughes, az énekes David Coverdale lett. Gyors egymásutánban adták ki a Burn (Égj ) és a Stormbringer (Viharhozó) című lemezeiket. A lemez többszörös aranylemez lett, mindkét új zenész jól beilleszkedett, de érezni lehetett, az egykori rockgigász Deep Purple már nem a régi.

Hanyatlás és a többi

Blackmore nem várta meg a véget, 1975-ben búcsút mondott társainak, helyét a remek stúdiózenésszel, Tommy Bolinnal pótolták. Vele is megjelent egy lemez, a Moon Light (Holdfény), szépen is fogyott, de ez már valami egészen más volt. Ráadásul egy év múlva Bolin elhunyt, és ez megpecsételte a zenekar sorsát. A Deep Purple megszűnt.
A történetnek egy időre ugyan vége szakadt, de a tagok sorsa érdekesen alakult. Ian Gillan egy ideig üzletemberként dolgozott, de a hetvenes évek végén megalapította az önmagáról elnevezett zenekart. Köszöni ma is jól van, élvezetes rock soundu lemezeket készít ma is.
John Lord, Ian Paice és Tony Ashton újra összeálltak egy bandába, de igazán kimagaslót nem tudtak létrehozni.
David Coverdale zenekarát Whitesnake-nak (Fehér Kígyó) nevezte el, ő tudta legtovább vinni a kemény de pregnáns egykori Deep Purple soundot.
1980-ban robbant a banda, régi-új zenész a billentyűk mögött: John Lord. Ritchie Blackmore harminc éve áll új zenekara a Rainbow (Szivárvány) élén. Az úgynevezett Deep Purple vonalból ő mondhatja magának a legnagyobb sikert. Időközben két világhírű muzsikus is játszott egy ideig a Szivárványban. A dobos Cozy Powell és a remek énekes: Ronnie James Dio. Blackmore nem tagadta meg önmagát, összeférhetetlensége nyomán, valóságos átjáróház lett a Rainbow. Ez a banda azonban nem torpant meg, éppen azért mert a zenészek inkább csak kiszolgálják a rendkívül tehetséges gitárost.
A kilencvenes évek végén felröppent a hír, újra alakul a Deep Purple. Az igaz, hogy eddig nem sikerült összehozni a legendás csapatot, de Ian Gillan és Roger Glover újraélesztette a csapatot. Remek muzsikusokat nyertek meg a célnak, a billentyűs hangszereken játszó Don Airey, a gitáros Steve Morsey és a dobos Richard Parks személyében. A dal nem ugyanaz maradt, de a bemutatkozó Now (Most) című lemezük igazi siker volt. Aztán két éve valódi rockzenei durranás, a Bananas című lemezükkel a kemény soundu listák legtetejére ugrattak.
Persze az lenne az igazi, ha legalább még egy alkalomra összejönne a nagy csapat.
Vagy hagyjuk meg a legendát? Sokak szerint igen. Elképzelhető, hogy az egykori dalok ma már rekedten szólnának.

Zoltán János