Cowabunga Go-Go!: EP

Az rendben van, hogy van egy Balaton itt nem is olyan messze, és a szocreál üdülők, az értetlen németek és a csöves kukorica is legalább olyan romantikával bírnak, mint Kalifornia partjai...de valljuk be, nem vagyunk egy szörfözős nép. Ennek ellenére itthon is megtalálható a szörf rock mikró méretű közönsége, ha nagyon jóindulatúak akarunk lenni, nevezhetjük ezt „színtérnek” is. Ugyanis akad úgy 2-3 magyar zenekar, akik ilyen stílusban nyomulnak, persze szigorúan underground körökben. E zenekarok egyike a budapesti Cowabunga Go-Go!, akiknek első, „szösszenetnyi” hangzóanyagát sikerült is beszerezni.

Dizájn

A lemez borítójáról 1 pár combfixes-tűsarkúcipős láb röhög felénk, mellette egy basszusgitár, és természetesen a zenekar logója/neve. Rendben, fejet hajtunk a hatásvadászat előtt, de az egész borító a fekete-fehér kivitellel tök rendben van, abszolút illik a zenéhez, se nem több, se nem kevesebb, mint amennyi kell. Ízléses, na. A hátsó borítón a zenekar tagsága pózol ingekben, meg napszemüvegben; minden tag egy kis téglalapba állt be „sztárnak”, mellettük természetesen számcímek, dátumok, nevek, kontaktok, és egyéb fontos infók foglalnak helyet. Belső fotók is vannak – így összesen több a fotó, mint a track a lemezen, de ha van hely, miért is ne...

SoundCheck

E háromszámos kislemez első track-je a Malaguena Fever című szerzemény. Az szám egy „Hey Gringo” felkiáltással kezdődik, pár pisztolylövés, ezután pedig megszólal egy tipikus, nagyon ismerős dallam. A Malaguena egy nagyon közkedvelt téma, leginkább flamenco körökben, így a kezdés ad egy mexikói alapízt az egésznek, amolyan Taranatino-s stílusban. A hangzás kiváló, profi cuccal van dolgunk, ez hamar leesik. A megszólalás teljes mértékben autentikus, a gitárok tisztán csengenek-bonganak. Helyén van az enyhe visszhang és a nem túl arconcsapó torzított gitár; minden egyensúlyban van. Maga a szám meg frankón hömpölyög, miközben a tagok az alap flamenco gitár dallamait variálják. Jó szám, szerintem nincs ember, akinek ne jönne be ez a gitártéma.

A következő szám a Waiting For The Combing Wave, ami tényleg nélkülöz mindenféle felesleges dolgot, itt abszolút a szörfről van szó. A zenekar megint csak tökéletesen szólaltatja meg a szörfdeszkázás háttérzenéjét. Az egész egy reverbes hanghatással kezdődik, mely hűen érzékelteti a „tenger végtelenségét”, mert ugye tudjuk, valami ilyesmi a funkciója a visszhangnak ebben a stílusban. A bekiabálások tök jól feldobják az egészet, persze ezenkívül énekkel nem találkozhatunk. Ez is műfaji sajátosság. Hangulatos profimunka, valahogy így jellemezném ezt a számot, mellesleg pedig a lemez legjobb darabjának tartom.

A harmadik, utolsó dal a Drunk Truck Run címre hallgat, és nem is túl meglepő módon egy vadállat motorbőgéssel kezdődik az egész. Az alaptéma egy tipikus szörf dallam, viszont ezen kívül semmi sem szörfös ebben a számban. Amolyan megfáradt „kitöltő szám” szaga van ennek a track-nek – ez persze egy 3 számos kislemez esetén esélytelen - és valami olyasmi érzést kelt, hogy „túl sokat dolgoztak rajta”. Sokszor nem értem a kiállásokat, és az alapvetően szörfös téma széttördelését se. Egyébként pedig egy sallangmentes, rockos, - urambocsá' - indie-rockos téma az egész, ami nem is rossz, csak valahogy nem illik a képbe.

Remélhetőleg nem lett negatív kicsengése a kritikának, mert hiába „3 szám, abból 2 jó” a végeredmény, attól függetlenül a Cowabunga Go-Go! zsír zenekar, és bátran ajánljuk balatoni beach-eléshez a banda zenéjét. Várjuk a nagylemezt !