Gondolatok a művészi jelmezgyártásról 1.

Azzal a kijelentésemmel, hogy ez is, az is csak látszólagos, úgy vélem, a színházak vagy a film világában egy cseppet is járatos olvasót nem teszem ki különösebb meglepetésnek. Mert köztudott, hogy – eltekintve a riport- és dokumentumfilmektől, vagy egynéhány elvetemült filmcsináló által a harmadik világ egyes elmaradott országaiban nyereségvágytól és egyéb aljas indítékoktól vezérelve megrendezett és filmre vett valóságos vérengzésektől – a színház és a film az illúzió világa, ahol többnyire semmi sem az, aminek látszik. A vagyont érő drágakövek üvegből készülnek, a drága kézi hímzéseket méteráruként tekercsben forgalmazzák a kellékboltok, és a régi, elnyűtt ruhák már újonnan ebben a formában kerülnek ki a jelmezműhelyekből. Mindez nem lenne lehetséges egy erre specializálódott, fejlett jelmezgyártás nélkül, amelyben új meghatározó szakmák, vagy inkább iparművészeti ágak jelentek meg, úgy mint a jelmezfestészet és a jelmezmegmunkálás.

A jelmezmegmunkálás nálunk ismeretlen fogalom, míg a jelmezfestészet egy olyan szakma, amelynek megvan a tisztességes magyar neve, sőt a Magyar Állami Operaházban működik is egy jelmezfestő műhely, amely a Márk Tivadar nevéhez kötődő hagyományokat viszi tovább, gyakorlatilag azonban ez a szakma sem létezik. Nem szerepel sem a Foglalkozások Egységes Országos Rendszerében, sem az Országos Képzési Jegyzékben, és az egész szakterületen nem folyik semmilyen szinten semminemű képzés. Holott nem új keletű szakmákról van szó. Kialakulásuk szinte a filmgyártás kezdeteire datálódik.

1907-ben kezdte meg a működését Európa első jelmezgyára „Kostümhaus für Theater, Oper und Revue” néven a Berlin melletti Wilmersdorfban. A cég rövidesen gyors fejlődésnek indult, és korai munkásságát olyan ma már klasszikusnak számító filmalkotások jelmezei fémjelzik, mint a „Metropolis”, vagy az 1924-es első „Ben Hur” film. Természetesen világszerte számos más cég is megkezdte e területen a működését, és ezzel egy új iparág alakult ki. A film fejlődése megkövetelte az egyre valósághűbb, ugyanakkor olcsón előállítható jelmezek előállítására alkalmas technológiák kifejlesztését. Ez természetesn hatással volt a színházi látvány fejlődésére is, amelynek ettől kezdve lépést kellett tartania a filmipar teremtette látvánnyal.

Shakespeare színházában a szegény ember ruhája még csak egyszerűségében különbözött a gazdagétól, akit viszont a legfinomabb csipkékkel és nemes hímzésekkel díszített ruhákba öltöztettek. A jelmez elkészítése döntően a szabó feladata volt. Ez a XX. század elejéig gyakorlatilag nem sokat változott. A filmgyártás és az ipari jellegű jelmezgyártás kialakulása azonban új helyzetet teremtett. A nemrég megjelent jelmezfestő, majd jelmezmegmunkáló – aki gyakran ugyanaz a személy - szerepe a folyamatban egyre inkább megnőtt.  A jelmezeknek már nemcsak a festését kellett elvégezni, de a kiszabásukon és megvarrásukon kívül mindent, a díszítések készítésétől felületek megváltoztatásáig, szükség szerinti öregítéséig vagy éppen az új jelmezek teljes elrongyolásáig, azaz összességében az úgynevezett „patinázásáig”, amely fogalmat jobb magyar kifejezés híján, az eredeti német „Patinierung” szó magyar megfelelőjeként használunk. A patinázás egy rendkívül komplex eljárás, ami a mechanikai roncsolástól, a vegyszeres kezeléseken és hőkezeléseken keresztül a speciális festési eljárásokig igen sokféle beavatkozást tartalmaz, és amely a felhasználásra kerülő egyre újabb textilanyagok tulajdonságaihoz igazodva azóta is állandó változásban, folyamatos fejlődésben van.

Rátkai Erzsébet