Yeah Yeah Yeahs: It

Az ember még be sem tette a disc-et a lejátszóba, már falba ütközik; a borító. Jómagam 10 percen keresztül vizsgáltam a HÉV-en a borítót, mire rájöttem mit is akar ábrázolni – mentségemre szóljon, hogy elég késő volt már – ez az elsőre valami posztmodern blablának tűnő kép. Lelövöm a poént; az egy összetörőben lévő tojás. Baromira egyszerű és konkrét a borító, és ugyanezekkel a jelzőkkel illettem eddig a New York-i zenekart is...eddig.

A Yeah Yeah Yeahs a 2000-es évek elején, az akkori indie robbanással tört be a könnyűzenei köztudatba, azzal a felkiáltással, hogy bizony minimalista eszközökkel és egyfajta „punk-os hozzáállással” is lehet „értelmiségi zenét" csinálni. Karen O eredetinek nem mondható, ám jó alapanyaghoz (PJ Harvey, Siouxsie) nyúló énekesnő, izgága, dinamikus, és némiképp erotikusnak nevezhető jelensége, a levegőben lógó, széteső dobbal, a szakadt gitárral tökéletes elegyet hozott létre. A puritán hangzás és a sodrás minden jóérzésű, poszt-punkot és new-wave-et kedvelő egyénnek megdobogtatta a szívét.

Azóta eltelt néhány év, a zenekar 3. albumát hozza ki, mely kissé furcsára sikeredett. Érthető hogy a zenekarnak nem kenyere az önismétlés, de akkor is...

A lemez a Zero című klipes dallal kezdődik; igazi new-wave, elektronika, jó középtempós, hangulatos szám, ami mellesleg baromira fülbemászó is. Itt még nincs is probléma, a laikus hiheti azt hogy „na egy lazítós számmal kezdtek', és várná a következőt, ami feltehetőleg egy disztrojáló lendületű, tipikus YYY dal lesz...ám ekkor téved; a tempó nem gyorsul, csak felszólal egy 90-es évek house-témáira emlékeztető billentyű, és egy pofás ének. Ez a nóta a Head Will Roll, amit hallgatva érezhetjük, hogy valami nem stimmel. Olyan hatások érezhetőek, mint pl. a Goldfrapp, amit nem igazán érteni, egy olyan egyedinek számító zenekar kapcsán mint a YYY. A lemez ennél a pontnál robotpilótára vált; egymás után jönnek az elektronikával átitatott, nagyjából középtempós, és lassú számok. Karen O meglepően őszintén énekel, de ki kíváncsi egy olyan csaj mélységeire, aki az első lemezen „torokra vette a mikrofont”?

A lemez közepe felé van még egy gyenge kitörési kísérlet a Dull Life című szám alkalmával, mely a lemez leggyorsabb dala, Franz Ferdinand-ra emlékeztető, kissé jellegtelen témával. A Dull Life utolsó lendületéből jön a Shame and Fortune, mely már inkább emlékeztet a zenekar régi cuccaira; monotonitás, egyszerű váltások, enyhe elektronika. Egy utolsó említésre méltó momentum, a Blondie-féle new-wave diszkós Dragon Queen.

A maradék, nem említett számokat max. hosszú, autós utazásokhoz ajánlom a belvárosban, illetve anglisztika szakos egyetemista lányoknak, mivel a YYY erre az albumra igazi „csaj banda” lett.

Ha az első lemez volt a szex, akkor ez egy gyenge elő-, és utójáték...