Interjú Somló Tamással

Somló Tamást a műfajban eltöltött évekről, az artista és a zenész közös szellemiségéről, a világsztárság problémáról, a lemezkiadás nehézségeiről, no és a speciális ügyvédi munkáról faggattam.
– Mi maradt meg mindebből? Szabadság vagy kalandvágy?
– Az artisztikum maga a szabadság, az elhivatottság, a vándorló szabad élet
és a világ megismerése iránt. Ez a szakma arról szól, hogy az ember betanul egy produkciót, s ezzel a sajátos, egyéni és utánozhatatlan produkcióval bejárja a világot, egy ország szűk, hogy csak ott dolgozzon. Van, aki igényesen, van, aki csepűrágó komédiás szinten, ez utóbbiak többnyire háttérbe szorulnak. A zene és a cirkusz rokonlelkek, egy zenész vagy zenekar kitalál valamiféle új hangzást, amit más még nem fogalmazott meg, ettől „elborul” az agyuk, hogy ezt közzé kell tenni, bemutatják a világnak. Azaz a zenészek is egyfajta cirkuszi világot élnek.
– „Hülye hangszereken kezdtem, hegedű, klarinét, szaxofon”. Nyilatkoztad a kezdetekről.
– A hegedű nagyon nehéz hangszer, mire eljutottam olyan szintre, hogy hallgatható lehetett volna, bejött a beatzene s ez volt az a hangszer, amelynek akkor már semmi keresnivalója nem volt ebben a műfajban. Mindig utáltam hegedülni, egyedül otthon gyakorolni, maga a kínok kínja, az ember génje, a belső hallása kívánja a harmóniát, ami nincs ott. Ugyanez volt a helyzet a klarinéttal és a szaxofonnal is. Az alapharmónia hangszerek a gitár és a zongora egy személyben is működik, kielégíti az embert. Bátyám igen komoly szinten harmonikázott, ő is ugyanebbe a zsákutcába került, kiestünk a pikszisből, amikor bejött a beatzene.
– Hogyan kerültél az Atlasz zenekarba?
– A József körúton laktam, szemben lakott Flamm Ferenc, a Práter utcai általános suliba jártunk, a zene révén kezdtünk ki egymással. Valamivel később megalakítottuk Ferivel és Bíró Dokival az Atlaszt, énekeltem és szaxofonoztam. Majdnem minden délután kimentünk a Duna parti lépcsőkhöz, a Petőfi híd budai lábához, egyre nagyobb nimbusza lett ezeknek a happeningeknek. Egy idő után fejleszteni kezdtük a cuccot, a rádióból erősítő lett, Flamm otthon faragott elektromos gitárt, Bíró Doki megtekerte a pick upokat, hangosabbá tettük magukat.
– Milyen számokat játszottatok?
– Főleg amit a Luxemburg Rádióban hallottunk, Beatles volt a törzs, no és Dave Clark Five dalokat. Persze mindezt kamu angollal.
– Következett az Omega.
– Bátyám szólt, az Omegába keresnek szaxofonost, kimentem Lőrincre a Rózsa Kultúrházba. Fekete napszemüveg volt rajtam – éppen kötőhártya gyulladásom volt – azt hitték, vak vagyok. Velem együtt felvételizett Wittek Mária, eszelős jól énekelte az amerikai nótákat, meglepődve hallgatták, velem nem is nagyon foglalkoztak. „Be vagy véve a zenekarba, holnaptól gyere” – mondták az Omegások.
– Megítélésed szerint Omega Red Star miért nem lett sikeres Angliában?
– Én már akkor nem voltam velük, mielőtt beindultak volna a csillagok útján, eljöttem. Ezt a műfajt az egész világ Angliáról koppintotta, többek között mi is. 
– Miért hagytad ott az Omega zenekart?
– Amikor bekerültem a csapatba, mondtam nekik, fiúk három év múlva végzek az artista suliban, s akkor mi utazunk a világba, el fogok menni. „Addig legalább maradjál” – mondták. Így is lett, mielőtt elmentem, ajánlottam Szabó „Manó” Gyurit az Atlaszból a helyemre, egy idő után érkezett Presser Pici és Mihály Tamás. Hét évig artistáskodtam, amikor hazajöttem, néha felléptem az Omegásokkal. Amikor beindult a nagy sikertörténet, akkor már nem.
– Ki hívott el a Kex-be?
– A zongorista Doleviczényi Miklós. A Kex olyan zenekar volt, amilyen ma sincs sehol, az egyetlen olyan magyar unicum zenekar volt – s ez a véleményem ma is – amely nem arról szült, hogy lemásolták az angol bandák harmónia sorait, a stílusát, az előadás és a zenei gondolkozás módját. Teljesen egyedi, önálló, extrém, őrült és avantgard csapat volt. A zene háttérben szorult, szinte kiegészítő kellék volt, a lényeg Baksa Soós János, aki zseniális előadó, művész volt. Ha Baksa angolszász területen születik, nagyobb sztár lehetett volna, mint Frank Zappa. Ilyen egyéni humorú művésszel azóta sem találkoztam. Miután Baksa elment, Doleviczényi még erőltette a folytatást, Szegedről jött két zenész a zenekarba, megtanultunk a komplett Stevie Winwood lemezeket. „Legyünk komoly zenekar, zenéljünk, nem kell a hülyéskedés”. Nagyon nem éreztem jól magam, Baksa nélkül megszűnt a Kex. 
– A Non Stop teljesen már zenét játszott.
– A zenekar alapítója Zádor István és Köves Pinyó szóltak, Závodi Janóval átmentük a Non Stop-ba. Az énekes Turai Tamás helyét vettem át. Normál zenekari szinten csináltuk egy anyagot, saját szerzeményekkel, szerettünk volna egy lemezt.
– Mint tudjuk a lemez csak évekkel később valósulhatott meg. Akkor miért nem, hiszen a Non Stop a maga nemében páratlan képességű zenészekből állt, nem akármilyen zenei és szövegi repertoárral.
– Nem is tudom, Viktor Máté kívülről támogatta a zenekart, sőt készült jó néhány rádiófelvételünk is. A Lélegző furcsa hajnalon egy kifejezetten zseniális dal, Turai Tamás énekelte a táncdalfesztiválon, de végül mégsem lett lemez. Rengeteget próbáltunk, volt, amikor egy héten öt koncertünk volt. Leköltöztünk Békéscsabára, onnan mentünk a vidéki fellépésekre, nagyon komoly baráti és futballtársaság alakult ki. Kemény tétekbe lábtengóztunk, este az Egyetem Presszóba a vesztes fizetett.