A milliókat érő cellulóz csíkok

Mikor kitört az 50-es évek szélesvásznúfilm-forradalma, az új technikák arra kényszerítették volna a mozitermeket, hogy a létező vetítőgépeket újabb (természetesen drágább) gépekre cseréljék. Az anamorfikus módszer közkedvelt volt, mert ugyanazt a 35 mm-es filmet használta, mint a szférikus eljárás. A különbség csak annyi volt, hogy olyan speciális lencséket használtak, amelyek egy széles képet tudtak egy 1,33:1 arányú filmkockára filmezni. Az ilyen lencsék a képet vízszintesen összesűrítették. Mikor egy ilyen képet egy másik anamorfikus lencse elé tesznek, a lencse újra "kinyújtja" a képet az eredeti méreteire. Ennek a formátumnak az előnye az, hogy a filmkocka egész felületét kihasználja, így a kép sokkal élesebb. A hátránya viszont az, hogy az operatőrnek nehezebb a képet fókuszálva tartani.

Ha az anamorfikus filmet a TV képernyőjére kell áttenni, két lehetőség van:

•    mivel a kép nem fér bele teljes egészében a képernyőre, a film átalakításakor a pan and scan metódussal mindig az a rész látható, ahol éppen a legtöbb a mozgás, változás;

•    a másik módszernél a képpontokat annyira összesűrítik, hogy minden vízszintes képpont látható legyen a képernyőn. Ennek az a hátránya, hogy sokkal kisebb minden, és például egy 2,35:1 arányú filmnél közel a képernyő fele nincs kihasználva. Ennek egy elég jó kompromisszuma a 16:9-es arányú tv-készülék, itt kevesebb a kihasználatlan hely (ha pedig teljes képernyőre váltunk, akkor is csak kevés információ fog elveszni).

A három legelterjedtebb formátum (Lapos, CinemaScope és Super 35) közül a CinemaScope rendelkezik a legjobb képminőséggel és legélesebb képpel.