Egy régi-új színház: Centrál

A korábban Vidám Színpad néven ismert egyik pesti színházunk 2008-ban nem csak nevében újult meg. Az új néven Centrál Színház nézőtere nemrégiben esett át egy felújításon, valamint ezzel szinte egy időben új műszaki vezető is került a színházhoz, Tanyi László - vele beszélgettem a megújulás kapcsán.

Diszkrónika: Október eleje óta vagy a Centrál Színház alkalmazásában, milyen kapcsolatban voltál eddig a színházi világgal?

Tanyi László: A Bárka Színházból kerültem ide, a Bárkába a József Attilából, a József Attilába a Radnótiból, a Radnótiba a Rockszínházból, a Rockszínházba a Tháliából, ez körülbelül tizennyolc évvel ezelőtti időszak.

D: A Centrál Színház életébe a legutóbbi felújítás során kerültél be. Mennyire volt kihívás/megterhelő számodra felvenni a munkát?
T. L.: Kihívás nem volt, én építőiparban is sokat voltam, tehát amit láttam, az egyértelmű volt. Miután teljesen a végére érkeztem, tehát igazán beleszólásom sem volt, maximum annyi, hogy amit láttam azt kellett visszaigazolnom az elvárásoknak megfelelően. A kivitelezőkkel kapcsolatban: régebbről ismertem őket, tehát a személyeket is, akik ezt elvégezték. Igazából a végeredmény visszaigazolásába pottyantam bele, illetve az utómunkálatokba: azok elfogadása teljesítések, esetleg kis műszaki problémák megoldása vagy bármiféle egyéb apróságok. Tehát ebben nem volt igazán nagy szerepem.

D: Beszéljünk konkrétabban a színházról. A jelenlegi felújítás pontosan mit érintett?
T. L.: Eredetileg kb. nyolc évvel ezelőtt voltam – mint közönség – a színházban, de akkor még Vidám Színpad volt, illetve egy párszor megfordultam technika részéről, ez alapján tudom pontosan, hogy a nézőtér teljes mértékben megváltozott. Kinézetileg, méretileg, a padlószőnyegtől a világításig, székestől-mindenestől és a színpad portál része: amivel a közönség először találkozik. Azt lehet mondani, hogy a közönségforgalmi rész szinte nyolcvan-kilencven százalékban teljesen megújult. A felső szinten, az erkélybejáratnál még néminemű munkálatokat el tudok képzelni.
D: Említetted, hogy a munkálatok végén „pottyantál” be, ahol beleszólásod már nem túlzottan volt a dolgokba. Összességében milyennek találod, mennyire vagy elégedett a felújítással?
T. L.: Elfogult vagyok, tehát természetesen lehetett volna talán még kicsit gondolkodni rajta, de egyébként szép lett, kényelmes lett – bár van, akinek úgy tűnik, hogy kényelmetlen –, de hát ugye két egyforma ember nincs. A jelenlegi gazdasági helyzethez képest és ahhoz, hogy ezt a színháznak saját zsebéből kellett nagyrészt állnia a székcserék kivételével – arra amúgy önkormányzati pályázat alapján volt lehetőség –  nagyon szép.

D: Mi az, amivel nem vagy megelégedve, tehát, ha már korábban itt lettél volna, akkor azt nem úgy kérted volna vagy változtattál volna akár a terveken, akár a kivitelezés során?
T. L.: Tételezzük fel, hogy én előbb itt vagyok – és akkor régebb óta itt vagyok, jobban ismerek dolgokat. A nézőteret egy aprósággal lehetett volna még kényelmesebbé tenni, ha egy kicsit talán jobban átgondoljuk a széksorok mennyiségét. Lehet, hogy egy-két sor elhagyásával még kényelmesebbé, még tágasabbá lehetett volna tenni a teret, de itt sajnos nem lehetett olyan mélyen és teljesen az alapokig lemenni és újjá tenni az egészet. Ha itt lehettem volna az elején, akkor még mielőtt a beruházás elkezdődik, inkább a tervezési szinten lett volna esetleg egy-két ötletem arra, hogy hogyan lehetne megoldani olyan esztétikai lehetőségeket, mint a portálunk, ami fából van és sérülékeny, ami nem jó, tehát ezzel rengeteg bajunk lesz a jövőt illetően. Példát tudtam volna hozni, én Németországot jártam a Rockszínházzal hat évig, tehát iszonyatosan sok helyen előfordultunk, jártunk. Láttunk mindenféle kultúrházaktól kezdve színházakig bámulatosabbnál bámulatosabb technikákat, és ott igenis voltak megoldások, olyanok, amelyek ott beváltak és valószínűleg azokat javasoltam volna. Amúgy nagyobb lett a színpad egy kicsivel, ésszerűbb lett a portálrésze, maximum ennyibe lehetett volna beleszólni. De a keretekhez képest így is – sok szenvedéssel, mert azt láttam, hogy dolgoztak emberek becsülettel és nagyon sokat rajta – nagyon szép lett, viszont sérülékeny. Tehát erre nagyon oda kell figyelnünk és ez azért problémát fog okozni.

D: Ennek a ellentéte: mi az amivel kifejezetten meg vagy elégedve és jó megoldásnak tartod?
T. L.: Igazán kiugró nem volt, mert modern lett, de nem is vittük túlzásba a modernséget. Nekem tetszik a megoldása annak a lépcsőél-védőnek, amihez hasonlót szerettem volna a színpad elejére is behelyezni, az nem lett volna rossz, és ez látványában is jó. A többi az mind egyértelmű volt, talán még egy aprósága van a világítási rendszernek, hogy ez a dimmerelhető fénycső eljárás született meg. Itt szerintem sem én, senki igazán nem tudja eldönteni, hogy ez jó vagy nem jó. A maga nemében hasznos, amúgy egy színházi nézőtéren – és ez az én egyéni véleményem – már amennyire lehetne, nekünk ragaszkodnunk kellene a melegebb, lágyabb kivitelű világításhoz, ahhoz az ősi „színházas-nagycsilláros” fényhez.

D: Tehát fénycső helyett a hagyományos izzós világításhoz?
T. L.: Vagy ha nem is a hagyományos izzóval, de valami olyan hatásúvá tenni, amivel… hát színház vagyunk, még a nézőtéren is.

Lászlófi Sándor

Diszkrónika stage