1971 - Találkozás Bécaud-val

− Kik voltak a nemzetközi koncert vendégművészei? − kérdeztük hazaérkezése után a népszerű „Cini”-t.

− Sokan, és ha nem vesztettem volna el a műsorfüzetet, valamennyit fel tudnám sorolni. Így csak azokra emlékszem, akik közvetlenül előttem, vagy utánam léptek fel. Desmond Dekker, David Alexander és az angol Marmalade-együttes szerepelt előttem, utánam pedig − és ez volt számomra a fesztivál nagy élménye − Gilbert Bécaud.

− Még sohasem találkozott vele?

− Eddig, sajnos csak lemezeit ismertem, Bécaud pedig olyan előadó, akit látni kell. S ha az ember alaposan megfigyeli produkcióját, no meg ha utána kérdezősködhet nála − ahogyan én tettem −, akkor rájöhet arra, hogy mindaz, ami nála a színpadon olyan utolérhetetlenül természetesnek hat, mindaz ami nála véletlennek tűnik, valójában hajszálpontosan próbált, előre kiszámított produkció. Amikor a hangverseny után erről a „színpadi természetességről” beszélgettünk, azt mondta: „Aki a színpadon a véletlen hatását akarja kelteni, és ezért valóban a véletlenre bízza magát, az lehet nagyon tehetséges előadó − de nem lehet profi.”

− Nem esett szó véletlenül Bécaud esetleges magyarországi vendégszerepléséről?

− Ő most is nagy szeretettel gondol vissza három évvel ezelőtti budapesti koncertjére és azt mondta, hogy amennyiben meghívást kapna, bármikor szívesen ismét eljönne hozzánk. Aztán még sokat beszélt kedvenc és mindig viszatérő témájáról, a sanzonról. Szerinte a sanzonéneklésen gyakran a tradicionális formák művelését értik − s ő ennek részben ellene van. A sanzon szerinte ugyanis élő zenei valóság, s bár vannak halhatatlan remekei, mégis ugyanúgy fejlődik, mint a táncdal. Ugyanúgy korszerűsödik, ha úgy tetszik, beatesedik, vagy romantikázolódik, mint a többi divatos zenei forma. Így és csakis így lehet ma a színpadon helyet teremteni ennek a különben halódó műfajnak, azzal a megkötéssel, hogy a szöveg költői szépségéből, irodalmi igényességéből soha nem szabad engedni.

Földényi Ervin